Névjegy:

Rimóczi Bella, 23 éves, Pécsen tanít a Hősök terei telephelyünkön, jelenleg 26 gyerekkel foglalkozik

A cikk olvasási ideje: 5 perc

Milyen hangszeren játszol, milyen hangszert tanítasz?

Vadászkürtön játszom. Az iskolában furulyát, trombitát tanítok, hamarosan tenorkürtöt is fogok, és tervben vannak más hangszerek is. Jelenleg piciknél vagyok, elsősöket, harmadikosokat viszek, a hangszeres órák mellett szolfézst is tanítok nekik.

A SAMI mellett mivel foglalkozol?

Egyetemre járok, tanulok. Az iskola mellett még a Zsolnay Vilmos Fúvószenekarban és az egyetem szimfonikus zenekarában is játszom.

A kevés szabadidőmben sportolok; futni járok, és súlyzós edzéseket csinálok, és lett egy kiskutyám, vele szervezek közös programokat. Az egyetem meg a gyerekek nagyon lefoglalnak, és nagyon szeretek gyakorolni. Az elmúlt egy évben megint elkezdtem énekelni, meg zongorázni is. Szóval, ki vannak töltve a napjaim.

Hány éves korodban kezdtél, és hol tanultál zenélni?

7 évesen, a pécsi Gyárvárosi Általános Iskolában kezdtem el zenével foglalkozni, akkor az éneklés volt a fő tárgyam. A hangszertanulás is 7 évesen kezdődött, de azzal nem törődtem annyit. Végül aztán mégis győzött a rézfúvós vonal, a kürt, és így haladtam tovább a művészeti karig. A Pécsi Művészeti Gimnáziumba jártam, és most a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar negyedéves osztatlan kürt szakos tanár hallgatója vagyok.

Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a SAMIval?

Két évvel ezelőtt januárban összefutottam Kimmel Tomival, akit közös zenélések és közös barátok révén már régóta ismerek, és ő mesélt az iskoláról. Többször beszéltünk vele arról, hogy felmegyek a telephelyre és megnézem, hogy működik. Aztán az egyetemen egy osztálytársamnak, aki már SAMIban tanított, el kellett mennie egy hónapra turnézni, és megkért, hogy helyettesítsem. Ezalatt az idő alatt meg is szerettem ezt a fajta tanítást. Amikor lejárt az egy hónap és nem mentem már órákat tartani, kérdezgetni kezdték a gyerekek, hogy hol vagyok. Ekkor egy másik kollégám, aki egy másik telephelyen is tanított, megkért, vegyem át néhány óráját, mert neki nem fért az időkeretébe. Később ez a kolléga elment tőlünk, és a félállását „rám hagyta”. Azóta is azokat a gyereket tanítom. A rákövetkező évben Kimmel Tomival egyeztetve, aki látta, hogy jól kijövök a gyerekekkel, teljes munkaidős állást vállaltam. Időm felét kezdetben Egyházasharasztiban, felét Pécsen töltöttem, de idén már egész állásban Pécsen tanítok.

Mit jelent neked a Szimfónia Program? Miért szeretsz a SAMIban tanítani?

Én hasonlóképpen nőttem fel, mint ezek a gyerekek, emiatt szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot. Érthető, hogy ez a munka nem csak a zenélésről szól számomra.

Elsőtől tanítom a most harmadikos gyerekeket. Az egyik órán valamelyik dalt játszottuk trombitán, és rácsodálkoztam, hogy nahát, ezt komolyan én tanítottam meg nekik? Minden részét, a hangok olvasásától, az ajakrezgésen át, a hangszer megszólaltatásáig.  Két év munkájának köszönhetően most már tudnak „rendesen” játszani - és most tudatosult bennem, hogy ezt én tanítottam meg nekik!

Figyelhettem, hogy a személyiségük hogyan változik, fejlődik velem, és a zenével kapcsolatban is.

A SAMI munkatársaival együtt nemcsak azt a tudást adjuk át a gyerekeknek, ami a zenéléshez, a zene szeretetéhez kapcsolódik, hanem olyan tudást is, ami az élethez, az életre való felkészüléshez is jó. A zenével példát tudunk nekik mutatni arra, hogy nemcsak az az út van, amit otthon látnak.

Szoktam nekik mesélni a saját életemről is, ami szintén nem volt könnyű, én is hozzájuk hasonló hátrányos helyzetű gyerekként indultam el, és a zene által tudtam felemelkedni, meg persze a magam akaratával.

Nekem is voltak olyan zenetanáraim, akiknek az intő szavai sokszor visszhangoztak a fejemben, amikor olyan társaságba keveredtem, hogy mehettem volna rossz útra is. Úgyhogy nekem nagyon fontos, hogy ezeknek a gyereknek többet adunk: minden kolléga, aki itt tanít, többet ad annál, mint hogy egyszerűen a házi feladatot számon kérje. Azokra a gyerekekre, akik ebben a programban nőnek fel, csakis jó hatással, motiváló hatással van a SAMI.

Mesélsz nekünk egy kicsit a családi hátteredről?

 

Van két tesóm, egy nővérem és egy bátyám. Édesanyánk meghalt, amikor én egy éves voltam, a nővérem három, a bátyám pedig 12.

Apukám nem nagyon bírt el ezzel a teherrel, hogy ott voltunk hárman kisgyerekek. Odaköltöztünk apukám édesanyjához. Apukámat erősen félrevitte az alkohol. A mama megpróbált mindent megadni nekünk, de nehezen bírta anyagilag, sokat kellett nélkülöznünk gyerekkorunkban, nem mindent kaptunk meg. Apukám is próbált helyreállni, de nem sikerült neki. Nem neveltek, nem korlátoztak semmiben, mindenki járta a maga útját. De soha nem kellett ránk szólni semmiért. Nem is tudott róla a nagymamám, hogy mi miket csinálunk. Mindenki volt jó és rossz társaságban is. Ami engem és a nővéremet megtartott, az az iskola volt, onnan szinte soha nem hiányoztunk. Még ha betegek voltunk is, akkor is akartunk menni. Az otthoni környezetben láttunk olyan dolgokat, amikről tudtuk már akkor, hogy olyat nem szeretnénk csinálni, ha nagyok leszünk.

A nagymamám szeretete körülölelt minket, és még ha nem is volt olyan ruhánk, amilyet szerettünk volna, azért szeretve voltunk. Apunál is megvolt ez, de sajnos sehogyan se tudott ellátni minket. Amikor nála laktunk, volt, hogy éppen nem volt melegvíz, vagy villany. De ezeket az időket is valahogyan túléltük.

Az iskola volt az egyetlen remény – nem is remény, mert mi tudtuk, mit akarunk elérni. Gimibe járni is nehezebb volt nekem, mint egy normális környezetben élő gyereknek, akinek nem kellett gondolkozni például azon, hogy mit fog ebédelni. Aztán mindenki talpra állt. A nővérem és a bátyám külföldön élnek. Én itthon maradtam, elvégeztem a művészeti gimit, mellette kitanultam a pincér szakmát, és a vendéglátásban dolgoztam, hogy meg tudjam venni a laptopomat, a ruhákat - azokat a dolgokat, amik kellenek az egyetemen.

Apukám sajnos elhunyt közben, de a nagymamám megvan; sokszor meglátogatom, segítek neki, ahol tudok, és haladok előre az úton. Talpra álltam magamtól.

Az iskola és a zene tartott meg. Ez erőt adhat azoknak a gyerekeknek, akik tudják, hogy egy vagyok közülük, és nekem sikerült. Nem titok, hogy nekem milyen volt az életem. Az a tanulság, hogy nem tudja az ember irányítani, hogy mi történik vele, de azt, hogy saját magamból mi lesz, merre haladok, azt tudom irányítani.

Legnagyobb sikered a SAMI-ban?

Tavaly úgy adódott, hogy Pécsen a csoportvezetőnknek és még egy kollégának a tanári karból el kellett mennie turnéra, és „rám szakadt az ég” (szinte egyedül maradtam a feladatokkal), úgy, hogy akkor még félállásban Egyházasharasztiban is tanítottam. Mindig a pécsi Hősök terére koncentráltam jobban, mert ott kezdtem el az első évemet és a szívemen viseltem, hogy azzal a telephellyel mi lesz. Tavaly tehát úgy alakult, hogy át kellett vennem az irányítást az ottani tanári kar felett, a zenekar felett és a gyerekek felett is. 

Jól alakultak a dolgok, mert kaptunk egy koncertfelkérést a pécsi Magtárba, a Házasság Napja alkalmából. Nem pánikoltam, tudtam, hogy mit fogok csinálni, leírtam a kollégáknak, akik itt voltak, hogy mik a tervek, melyik darabokat fogjuk megtanulni. De azért egy ilyen nagy zenekart nehéz összefogni, amellett, hogy még egy másik telephelyen is dolgoztam, tehát ide-oda rohangáltam, hol délelőtt, hol délután szedtem össze a csapatot. Szerencsére a többi kolléga segítőkész volt, össze tudtunk rakni egy műsort, ami végül nagyon nagy siker lett.

Először is összehívtam egy értekezletet a gyerekekkel, mert nekik is tudniuk kellett, hogy miért én vagyok itt a csoportvezetőjük helyett, hogy mi a feladat - és azt is, hogy aki szeretné ezt csinálni, az itt marad, aki nem, az feláll, nem kötelező a részvétel. Mindenki ott maradt!

Elkezdtünk keményen próbálni, és elég nehéz volt a kisebb-nagyobb gyerekek idejét összehangolni. De két hét alatt elkészült a műsor! Elmentünk a Magtárba és ott hatalmas sikert arattunk, a közönségnek folytak a könnyei, nekünk tanároknak is, és a gyerekek is nagyon nagy élményt kaptak ott. Az egy nagyon motiváló koncert volt.

Nekem ez volt a legnagyobb sikerem, ami, úgy gondolom, hogy nagyrészt miattam sikerült. Persze nem csak miattam, de úgy látom, ha nem állok bele, nem szervezem, hajtom, akkor nem jött volna össze. Sőt, ezen a koncerten még énekeltem is; már régen énekeltem ekkora közönség előtt!

Mi volt a legnagyobb élményed a SAMIban?

Mostani harmadikosaimat első osztálytól kezdve tanítom. Amikor én odakerültem, nem tudtak viselkedni, de én is újonc voltam, ismerkedtem a lehetőségekkel. Az eltelt két év alatt olyan tiszteletet tudtam elérni náluk, ami nagyon jólesik: hallgatnak is rám, és meg is ismertük egymást. Jólesik látni, hogy tanultak tőlem jó magatartást, jó modort. Szokták azt mondani, hogy „Bella néni, mi csak magánál viselkedünk ám jól!” - ilyenkor nevetek, és mondom nekik, hogy próbáljanak meg azért minden órán jól viselkedni!

Jólesik, hogy emlékeznek rá, hogy mi az óra menete. Úgy kezdem, hogy beszélgetünk egy kicsit, milyen volt a nap, mi történt velük, utána kezdődik a befújás, vagy elővesszük a füzetet. Tudják, hogy melyik nap melyik fajta óra van, bemennek maguktól a terembe légzőgyakorlatozni, mikor még bent sem vagyok, aztán várják hogy menjek, és elmondjam az instrukciókat. Elsőben, amikor bejöttek, „szanaszét voltak”, kiabáltak, nem tudtak viselkedni. Ezt a változást nem kiabálással értem el, hanem, úgy látszik, hogy hatott rájuk a személyiségem - ez tetszik a legjobban. Odajönnek a suliban, a buszon, a városban, hogy mikor jöhetnek be hozzám egyet énekelni, zenélni, beszélgetni. Keresik a társaságomat a gyerekek.

Mi volt a legnagyobb kudarcod a tanítás során?

Azt gondolom, hogy igazából még nem volt kudarcom, én még megyek előre. Vagy lehet, hogy volt, csak nem vettem észre.  Lehet, hogy nekem nagyobb pofon kéne, hogy kudarcként éljek meg valamit. Ha valami nem sikerül, akkor próbálom máshogy. Engem motiválnak ezek a dolgok, mert még én is tanulok. Én is kapok a gyerekektől sok mindent, feltöltenek élettel: ez oda-vissza működik.

Hogy látod, a gyerekekre milyen hatással van a Szimfónia Program, a SAMI?

Korosztályonként különböző a hatás. Vágynak arra, ami a mi személyiségünk –  az a tapasztalatom, nemcsak arra várnak, hogy mikor van a kezükben hangszer, hanem arra is, hogy mikor vannak ott azok a tanárok, akik tényleg leülnek velük beszélgetni, és akiknek elmondhatják a problémáikat. Én 2-3 gyereket tanítok egyszerre, egy időben, nekem könnyebb megkérdeznem, hogy mi újság, mint az „osztályos” tanítóknak. Nemcsak az én gyerekeimmel foglalkozom, akik a „nevemen vannak” hanem a többivel is. A személyiségünket szeretik, jó példát mutatnunk nekik. Szokták is nekem mondani, hogy olyan anyukát szeretnének, mint amilyen én vagyok.

Amikor nagyobb, sikeres koncertet adunk, akkor az ő szemükben is látszik  a lelkesedés, és a siker a fellépéseken egyre jobban motiválja őket. Akik odajárnak, azok akarják is ezt a fajta tanulást, nem kényszerből jönnek.

Mi segít, mivel töltekezel fel, kapcsolódsz ki, amikor érzelmileg kimerít a nehéz sorsú gyerekekkel való munka?

Engem érzelmileg nem tud a munkám kimeríteni. Úgy érzem, hogy most vagyok a helyes úton. Amikor bemegyek az osztályba, és nyugodt vagyok, ha az én aurámban, szemeimben nyugalom van, akkor a gyerekek is azok. Ha feszültnek éreznek, akkor segítenek a szeretetükkel, engem feltöltenek. Az egyetem is felölt, a zene és a gyerekek is. Lehúzni, érzelmileg kicsinálni a magánéletem tud. Fordítva vagyok összerakva. A gyerekek nem tudnak lehúzni, elkedvetleníteni, jó kapcsolatom alakult ki mindegyik korosztállyal.

Hogyan képzeled a SAMI jövőjét?

Szoktunk erről beszélgetni: jó, hogy a kollégák továbbra is ilyen lelkesen és jól csinálják a dolgukat. Kisebb-nagyobb hullámok vannak a telephelyeken, ez a jelenlegi is ilyen, főleg a koronavírus miatt nehezebb dolgozni. Ezt az évet a koronavírus elvitte.

Úgy képzelem, hogy 10-20 év múlva nagyon nagy eredménye lesz a SAMI programnak, amiben én benne szeretnék maradni. Persze nálunk már most is van eredmény. Úgy gondolom, ez nagyon jó program arra, hogy Magyarország hátrányos helyzetű gyermekeiből - ha nem is mindenki értelmiségi legyen, de sokan jó úton haladjanak. Ha a most nálunk tanuló 1800 gyerekből akármennyi is eredményes, az már nekünk büszkeség lesz, és azt gondolom, hogy ez a szám egyre nő majd.

Nagyon nagy jövőt látok a SAMIba. Én itt is szeretnék maradni, amellett, hogy az egyetemi tanulmányaimat is folytatom. Dolgozom azon, hogy a SAMI sikeres legyen, hogy akár külföldre is el tudjunk menni ezekkel a gyerekekkel, és meg tudjuk mutatni, mit tudunk. Ezek a gyerekek lassan fel fognak nőni. Már van olyan gyerek, tulajdonképp egy korosztály, aki felnőtt ebben a programban. Olyan gyerekek, akik Kimmel Tomi keze alatt nőttek fel, lassan 18 évesek, leteszik az érettségit, szakmát szereznek, dolgoznak, jó úton haladnak afelé, hogy boldogabb életük legyen, mint a családjuknak. Meg szoktam kérdezni, hogy mi volt hatással rájuk, és igen, nemcsak a zenét, inkább a tanárok személyiségét, az embert szokták említeni, akinek a szavai hatottak rájuk.

Nekem az idősebb diákok mondják, hogy felnéznek rám, és nagyon jó ember vagyok, és köszönik, hogy megismerhettek.

Kinek dobnád tovább a labdát?

Az Egyházasharasztiban dolgozó telephelyvezetőnek, Nesznera Kittinek. Vele az elmúlt fél évben dolgoztam, jól működtünk együtt, igazán jó „tanár néni”!

2020.11.19.

© 2019 SYMPHONIA ALAPÍTVÁNY