© Kádár Gergő

Névjegy:

Nesznera Kitti, 27 éves, Egyházasharasztiban tanít szaxofont és furulyát, jelenleg 26 növendékkel foglalkozik.

A cikk olvasási ideje: 5 perc

Hány éves korodban kezdtél, és hol tanultál zenélni?

A zenei alapokkal már a zeneóvodában megismerkedtem. Általános iskolába zenei tagozatos osztályba jártam Szigetváron, és emellett az ottani zeneiskolában furulyát tanultam, már elsős koromtól. Egy év furulya után áttértem fuvolára, ezt 3 évig tanultam, utána jött a szaxofon.

A fúvósoknál mindenki furulyával kezd, onnan szoktak váltani a gyerekek más hangszerre. Fuvola után átállni szaxofonra klarinét-tanulás nélkül nem könnyű, mert a fuvola után nehéz megszokni a másféle szájtartást, de a klarinét nem tetszett akkoriban, én kihagytam.

Azt mondták, hogy nem is leszek soha szaxofonos – bár édesanyám állítása szerint 3 éves korom óta szaxofonozni szeretnék.

Pécsre, a zeneművészeti szakközépiskolába jelentkeztem, de nem vettek fel, így egy másik, humán szakos gimibe mentem tovább, emellett Pécsen tanultam a szaxofont egy zeneiskolában. Sok támogatást és dicséretet kaptam, hogy ne adjam fel, csináljam, zenei pályán van a helyem. Végül két év gimnázium után jelentkeztem Budapestre, a csepeli zeneművészeti gimnáziumba, és ott is érettségiztem. Miskolcon szereztem diplomát, zenetanár szakon. Utána visszajöttem Pécs környékére tanítani.

Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a SAMIval?

A SAMIval a Miskolcon töltött utolsó előtti egyetemi évben találkoztam, egy tanszaktársam által, aki már akkor itt tanított a baptista iskolai telephelyen, és helyettesítenem kellett őt. Elvállaltam, megismerkedtem a SAMIsokkal, és megtetszett, amit csinálnak. Éreztem magamban a késztetést, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Ez teljesen más közeg, máshogy kell állni a gyerekekhez, más az „összeállításuk”, nem hétköznapiak. Segíteni kell nekik. Annyira megtetszett, hogy eldöntöttem, ha végzek az egyetemmel, és visszaköltözöm Szigetvár környékére, szeretnék a baranyai régióban tovább dolgozni a Szimfónia programban. Megkerestem Kimmel Tomit, aki megörült nekem. Szóval végeztem az iskolával és már el is helyezkedtem! Most 2 éve tanítok itt.

20201207_142852.jpg

Mit jelent neked a Szimfónia Program? Miért szeretsz a SAMIban tanítani?

Amit csinálunk, egy misszió, amit szerintem kevesen tudnak véghezvinni. Általában a hagyományos zeneiskolákban a gyerekeket azért képzik, oktatják, hogy művészekké legyenek; versenyezni járnak velük, ebbe kicsit belehajszolják a gyerekeket, és teljesen stressz alatt élnek. Nem az az elsődleges cél, mint nálunk: hogy jól érezzük magunkat, és zenéljünk, és felszabadultak legyünk. A SAMIban pont ez a lényeg, hogy együtt zenélni jó. Olyan közösséget hozunk létre, ahol támogatjuk és erősítjük egymást, jól érezzük magunkat. Ez tetszett meg ebben az egészben.

Itt is vannak kiemelkedő gyerekek, akik rendkívül tehetségesek, akiket el lehet vinni versenyre; Miskolc környékén a telephelyeinken ez már meg is valósult.

Ez fantasztikus dolog, de nem az a cél, hogy ezt ráerőltessük a gyerekekre. Nálunk nincs ilyen. Nem görcsölnek rá a gyerekek a zenetanulásra, a tanórák után nekik ez inkább lazítás, kikapcsolódás. A szeretet, ami árad felénk, fantasztikus érzés. Belépek az iskolába, kiáltják a nevemet, átölelnek, megpuszilnak. Állami zeneiskolában ilyet nem lát az ember. Amikor én odajártam, akkor sem volt ilyen, szerettük a tanárainkat, de ott mégsem volt meg ez a bensőséges dolog, ami itt megvan a gyerekek és a tanárok között.

Ez valószínűleg a közeg miatt van: a gyerekek sok esetben otthon nem kapják meg azt a szeretetet és odafigyelést, amit mi meg tudunk nekik adni. Nagyon sokat számít, hogy milyen a tanár személyisége. Ha nem befogadó, akkor a gyerek érzi, és tudja, hogy felé nem tud úgy közeledni. Ezért fontos, hogy nagyon megválogassa a SAMI, hogy a tanárok közül ki idevaló, vagy sem, és csak a rátermettekből legyenek kollégák.

Legnagyobb sikered a SAMI-ban?

Nem szakmainak mondanám, hanem a tény, hogy a gyerekek meg mernek nyílni, és bíznak bennem. Annál nagyobb sikerre nincs szükség. Nekem fontos az, hogy a gyerekek, akiket tanítok - és nemcsak az én tanítványaim, hanem a többi tanár gyerekei is - oda tudjanak jönni, hogy „Kitti néni, szeretnék önnel beszélni, szükség van az ön támogatására”. Ennél nagyobb ajándék és siker számomra nem is létezik. Tudom, hogy ez a gyerek maximálisan megbízik bennem, hozzám fordul – ez nagyon jó érzés. Lehet, hogy az anyai ösztönök miatt gondolom így. Inkább ez a siker, mint az, hogy ha el tudja játszani a gyerek pl. a „Láttál-e már valaha” dalt. Nyilván az is siker, de  valahogy a bizalom elnyerése nagyobb eredmény ezeknél a gyerekeknél

Mi volt a legnagyobb élményed a SAMIban?

Az, hogy mennyire számít, hogyan kommunikálok a gyerekekkel.

Minden egyes órát úgy kezdünk, hogy felrajzolom az öt vonalat, a violinkulcsot a táblára, átismételjük az adott dalt, amit tanulunk, átismételjük a ritmust, a hangokat, ütemvonalat, záróvonalat, stb.

DSC01661.JPG

Egyszer játszottunk  olyat, hogy kiválasztottam egy diákot a csoportomból, ő lett a tanárnéni, én beültem, mint tanuló, és ő tartott nekünk órát. Teljesen lemásolt mindent, amit én csináltam, ugyanazokkal a szavakkal, gesztusokkal, ahogy szoktam -  és akkor rádöbbentem, mekkora súlya van annak, hogyan és mit mondok, hogyan tartom az órát. A gyerekek utánoznak minket, tehát hatalmas a felelősség,  hogyan tanítunk. Jó lecke volt nekem, hogy meg kell válogatnom a szavaimat, nem mindegy, hogyan beszélek!

Mi volt a legnagyobb kudarcod a tanítás során?

Nem volt, és reméljük, hogy nem is lesz.

Hogy látod, a gyerekekre milyen hatással van a Szimfónia Program, a SAMI?

Van olyan gyerekem, aki először Siklóson tanult nálam, aztán átjött Egyházasharasztiba. Benne volt a pakliban, hogy itt már nem szeretne zenélni, de szereti és csinálja. Élt ezzel a lehetőséggel, folytatja úgy is, hogy iskolát is váltott, pedig nem volt neki kötelező.

Minden tanárunk ezt hallja a gyerekektől: „Jönnek a zenészek; mikor lesz zene?, megjött már a harsona?” Ezt várják egész nap, odajönnek és „letámadnak” minket, hogy mikor lesz zeneóra. Nagyon érdekli őket, annyira látszik rajtuk, hogy nagyon szeretik csinálni. „Letudtuk” a matekórát, a töriórát, a magyarórát, mehetünk zenélni. Itt teljes mértékig felszabadulnak. Számukra ez a nap fénypontja, hogy mi ott vagyunk, és jöhetnek zenélni.

Mi segít, mivel töltekezel fel, kapcsolódsz ki, amikor érzelmileg kimerít a nehéz sorsú gyerekekkel való munka?

© Berényi Zoltán

Az én hobbim a testépítés. Amikor végzek a munkával, akkor hazajövök, fújok egyet, és megyek edzeni, ott levezetek mindent. Ez engem nagyon feltölt.

Sokszor van, hogy úgy jövök haza, hogy ez húzós nap volt, nehezebben tudtuk a gyerekeket fegyelmezni. Mi valamilyen szinten pszichológusok is vagyunk. Próbáljuk megértetni a gyerekekkel, hogy ez a munka fizikálisan is és lelkileg is nehéz, mert itt vannak ilyen sokat, és nekünk is lehet rossz napunk, és ha olyan van, akkor ne vegyék magukra, ha a türelmünk épp elszállt.

Hiszen mi is megértjük, hogy nekik is van rossz napjuk. Sok ilyen jó beszélgetésünk van, és azt vesszük észre, hogy megérzik, hogy mikor nem kéne „rosszalkodni”.

Szeretem kibeszélni magamból a dolgokat, ilyenkor megbeszélem a párommal, édesanyámmal, vagy az egyik kolléganőmmel, Bellával. A munkatársaimmal hazafelé meg szoktuk beszélni a napot, min lehetne változtatni, kinek-mi az álláspontja egy-egy dologban. Ha szükséges, kérünk egymástól tanácsot, mit tennénk a másik helyében, mert egy adott szituációt többféleképpen is le lehet reagálni.

A SAMI mellett mivel foglalkozol?

Idén a koronavírus-járvány közbeszólt, nem nagyon tudok zenélgetni, de normális időkben Pécsen az Egyetemi Fúvószenekarban vagyok kisegítő szaxofonos. Miskolcon az egyetemi idők alatt több lehetőségem volt zenekarban zenélni, ott a Miskolci Big Bandban szaxofonoztam. A próbák ugyan este, későn voltak, de ez is feltöltődés. Rengeteg egyetemista kollégám van, a zenekar így jó csapatépítés is, mindent meg tudtunk beszélni, a zenekarvezetővel is baráti viszonyt ápolok. Olvasni is szeretek, pszichológiai témájú könyveket, az önfejlesztés nagyon fontos számomra.

1919095_1032612073447391_472374339472273

© Miskolc Big Band

FB_IMG_1607594266347.jpg

© Szollár Zsófia

Hogyan képzeled a SAMI jövőjét?

Mindenképpen nagy jövője van a SAMInak. Tudom, hogy sok mindenkinek nem tetszik, amit csinálunk, mert vannak fásult emberek. Már említettem az elején, hogy a hagyományos zeneiskolákban hogyan oktatják a gyerekeket. Sokan a klasszikus zeneiskolákban dolgozók közül nem szimpatizálnak a SAMIval. Nagyon bízom benne, hogy meg tudjuk mutatni nekik, hogy amit mi csinálunk, nagyon jó dolog.

A minősítésemen történt: eljött egy hangszertanár, és beült a terembe. Kezdetben nagyon merev volt, látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Ahogy elkezdtem a bemutató tanítást, ő pedig elkezdte megismerni a környezetet és az egész Szimfóniát, akkor éreztem, hogy elkezdett engedi, és ő is pozitívan kezdett hozzáállni.

A végén azt mondta, ő egy zeneiskolában tanít, és azt kívánja nekem, hogy egyszer tapasztaljam meg, milyen egy zeneiskolában tanítani (ahol félóránként jönnek a gyerekek, de egyesével), viszont az ő pedagógusainak azt kívánja, hogy ők is tapasztalják meg, amit mi csinálunk!

Amikor bejött, az volt az érzésem, mintha kicsit lenézné a munkánkat. A végére látta, hogy ebbe mekkora munkát kell fektetnünk.

Azok a tanárok, akik úgy alkotnak véleményt rólunk, az egész Szimfóniáról, hogy egyébként nem tudják, hogy mi történik az óráinkon, ledöbbennek, amikor belecsöppennek és megtapasztalják, milyenek ezek a gyerekek. Hogy nem olyanok, mint ahogy ők gondolták. 

A legnagyobb baj az, hogy az emberek előítéletesek. Mi előítélet-mentességre próbáljuk nevelni a gyerekeket. Ezek az előítéletes emberek, akik ellátogatnak a Szimfóniába, azt mondják, hogy ez egy csoda, ez egy nagyon jó dolog! Nagyon bízom benne, hogy valamilyen úton-módon egyre többen hajlandóak lesznek megismerni, és megérteni, hogy mi mit miért csinálunk. Hiszen amíg nincsenek ott, addig nem látják, nem értik.

20201209_142154.jpg

Volt egy beszélgetésem egy zeneiskola igazgatójával – ő „árulásnak” érzi, hogy én a Symphoniában tanítok, és nem az ő iskolájában. Az bántja, hogy egy tehetséges tanár nem nála tanít, hanem elmegy tanítani a cigánygyerekeket. Ő lenézi ezt a programot, az érvelése alapján a zene mégsem mindenkié (ahogyan mi szeretnénk, hogy legyen), csak egy privilégium, ami nem jár mindenkinek.

Mi a Szimfónia programmal nem konkurencia vagyunk, mert a hagyományos zeneiskolák MELLETT működünk, egy olyan réteget segítünk, akik a hagyományos zeneiskolába sose jutnának el, mert heti 2-3 odautazást nem tudnak vállalni (se anyagilag, se máshogy), nem tudnak otthon gyakorolni, sose fognak tudni hangszert venni. Azaz a mi célcsoportunk teljesen más, mint a megszokott zeneiskoláké.

Próbáljuk a kollégákkal teljesen más oldalról megközelíteni a zenetanulást, abszolút belevinni a gyerekeknek az egyediségét, a személyiségét és a kreativitását. A koronavírus miatt nem tartunk koncerteket, online próbálunk a gyerekekkel csinálni egy felvételt karácsonyra, és egy különleges meglepetéssel készülünk, amiben kihasználjuk az egyik gyerekünk tehetségét.

Reméljük összejön, mert ez a gyerekeinknek is fantasztikus élmény. Annyira kreatívak, és nagyon felvillanyozza őket, hogy ilyet csinálunk, és hogy mi a Facebookon fogjuk levetíteni a kisfilmet! Ez nekik nagy dolog és nagy boldogság, bízom benne, hogy sikerül.

Azt kívánom minden tanárnak és az összes telephelynek, hogy mindenki legyen nagyon kreatív, és hozzák ki a gyerekekből a maximumot, és csináljunk sok egyedi akciót – mert így fogunk tudni igazán megmutatkozni a nagyvilágban, megmutatni, hogy miért is jó a Szimfónia program.

Kinek dobnád tovább a labdát?

Csák István kollégámnak. Az ő családi háttere is hasonló a gyerekeinkéhez, nagyszerű példakép a növendékeinknek. 

2020.11.27.