Névjegy:

Kimmel Tamás, 32 éves, harsonán játszik. Harsonát, tenorkürtöt és trombitát tanít óbudai telephelyünkön. 26 gyerekkel foglalkozik.

A cikk olvasási ideje: 15 perc

Hány éves korodban kezdtél zenélni, és hol tanultál?

8 éves koromban. De abból a budapesti ének-zene tagozatos általános iskolából, ahol elkezdtem zenét tanulni, és ahová anyukámék minden reggel behordtak Törökbálintról, kicsaptak, mert nem volt hallásom, meg nem volt zenei érzékem. Azt mondták legalábbis.

Az énektanár állandóan csapkodott, kiabált, meg „idegbeteg” volt. Fel kellett állni és az osztály előtt énekelni, és ezt utáltam. Akkor mondták, hogy ezt ne erőltessük – így lett.

Anyukám bátorított, hogy ha akarok zenélni, próbáljam meg a furulyát, és beíratott a helyi zenetanárhoz, Kaszás Sándorhoz. Neki akkor már volt egy saját, 90 fős fúvószenekara, ahol minden hangszert ő tanított, a basszusgitártól egészen a tubáig, és ő is szerezte be hozzá a hangszereket. Ez, a Sóskúti Fúvószenekar a mai napig működik, most már 150 fős legalább. Egyedül csinálja a karmester, neki ez az élete. Nagyon híres a szakmában.

Nála kezdtem el furulyázni. 2 év után kezdhettem más hangszert tanulni. Én trombitás akartam lenni, de neki csak egy tenorkürtje volt, úgyhogy kaptam egy 130 éves, a Stohwasser János Császári és Királyi Hangszerkészítő Gyárban készült tenorkürtöt, amin több volt a luk, mint a fém, de ettől függetlenül nekem nagyon jó volt, úgyhogy azon kezdtem el tanulni.

3 vagy 4 évig azon fújtam, aztán bekerültem a 15 fős kiszenekarába. Amikor azután bekerültem a nagy zenekarba, addigra eldöntöttem, hogy zenész szeretnék lenni. A szüleim vettek egy tenorkürtöt nekem, azóta is játszom rajta. Egész a konziig ebben a nagyzenekarban zenéltem. De Kaszás Sanyi készített fel a konzira is a nappalijában. Ment tőle a konziba basszusgitáros, fuvolás, kürtös - nem is tudom, hogy ezt hogy csinálta.

 

Olyan ember volt, akinél mindig nyitva volt a lakás, és állandóan mentünk hozzá, mindig volt nála nagyon sok gyerek, Sóskútról, meg az egész környékről összeszedte az összes gyereket. Anyukája főzött nekünk vacsorát, meg ebédet, ha elhúzódott az óra.

Ezt a "Kaszás Sándor-féle programot" ő teljesen szívből, csak úgy magától csinálta, nem pályázatból, nem volt mögötte semmilyen szervezet. A mai napig nincsen. A hangszerek támogatásból jöttek, az órákért fizettünk, hetente, óránként 600 forintot. Igaz, hogy neki ebből csak egy szakadt Trabantja volt, de a Trabanttal ő jól megvolt. Minden mást a saját zsebéből csinált. Olyan tanár volt, aki a maga a személyével vonzott mindenkit.

Sanyi egy ideig katonazenész volt, 6 hangszeren játszott, és mindenfélét oktat. Neki is volt egy nagyon jó tanára, Törökbálinton: Zoll Gyula bácsi, aki szintén magántanár volt, és hatalmas fúvószenekara volt. Minden gyerek nála akart tanulni. „Második generációs” volt a Sanyi, és tőle kikerültünk mi, harmadik generációsok.

Úgy kerültem be a konziba, hogy egy napig sem jártam „rendes” zeneiskolába, Sanyi készített föl szolfézsból is. Nemcsak engem: 8-an mentünk abban az évfolyamban konziba.

Először a csepeli középiskolában kezdtem, ott tenorkürtre vettek föl, mert még nem tudtam harsonázni. Amikor megtanultam harsonázni, akkor átmentem a Bartókba.

A tanári szakot a Pécsi Tudományegyetemen végeztem. Közben sokat voltam külföldön, féléves programokon. Nem cserediák voltam, hanem magamtól írtam pl. egy salzburgi tanárnak, vállaljon el, és akkor három hónapig ott lehettem, aztán egy grazi tanárnál is voltam ugyanígy.

Közben jártam nemzetközi kurzusokra is, Koppenhágában, Párizsban, vagy 10-15 kurzuson. Számos nemzetközi rézfúvós eseményen is részt vettem, meg fújtam is, nagyon jó volt, mert hallottam mindazt, ami külföldön megy. Sok helyről szedtem össze kottákat, anyagokat. A mai napig is abból élek, hogy ezeket ötvözöm, és abból megy a muzsikálás.

Dánia is nagyon izgalmas volt, ott a dán rádió egyik harsonásánál tudtam fújni. A dánok egészen másképp közelítik meg a pedagógiát. Ott a főiskolán elérhető sokféle dolog, egy kicsit csinálhatsz ezt, egy kicsit azt, és majd eldöntöd, hogy mi akarsz lenni.

Dániában meg Norvégiában nagyon sok a „zenés” kotta, nem úgy van, mint itt, hogy Harsonaiskola 1. és akkor azt fújjuk, hanem majdnem az összes zeneiskolai kottához van zenei kíséret. De nem csak zongora, hanem egy teljes zenekar játszik. Szól az az egy hang is, amit a gyereknek kell fújnia, annyit, hogy táááá –szün-szün-szün-szün, tááá-szün-szün-szün-szün, ennyi a gyerek szólamának a lényege, de mögötte szól egy big band, vagy egy rockzenekar, és így végigmegy a stílusokon. Nagyon sokféle stílussal megismertetik a gyerekeket. Nem annyira precízek, nem annyira jók a klasszikus zenei vonalon, de mire megtanulja azt az egy skálát, addigra már 160 féle különböző stílusú zenével megismerkedett egy picikét.

Ott kint teljesen más a rendszer, nincs zenetanár státusz, annyi a fizetésed, amennyi a gyereked, ezért a tanárok megpróbálnak nagyon élményszerűen tanítani, hogy legyen elég növendékük, mert a gyerekek óradíjat fizetnek.

Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a SAMIval?

Volt egy fúvószenekar, akikkel kimentem Montenegróba játszani, és ott volt Thomas Miki és a kollégája kisegíteni. Ott nagyon összebarátkoztunk Mikivel.

Aztán egy fél évvel később hívott Miki, hogy a Máltai Szeretetszolgálat keres zenészt Pécsre, mert a hegedűs tanszak nem annyira „jött be”, és gondolták, megpróbálják a fúvóst, hátha az jobban sikerül. Akkor engem „kiraktak” két szociális munkással Pécsre, a Hősök terére. Ott a nulláról építettünk egy jó kis tanszakot; a két szociális munkás barátom, Somlyai Bea és Arató Péter nagyon sokat segített. Ugyan ők nem voltak zenészek, de szerették és értették a zenét, ezért nagyon jól megtaláltuk a közös hangot, én voltam a szakmai rész, ők meg a szociális.

Ez nagyon jó korszak volt. Az volt a legszuperebb, hogy viszonylag kötetlen volt, nem volt szigorú szabályrendszer vagy ellenőrzés, de amit csináltunk, az nagyon jó volt. Nem is kellett semmi mással foglalkoznunk, csak a tanítással meg a gyerekekkel. Amennyi hangszert kértem, azt adtak is. Aztán egy évvel később bejelentették, hogy nem tudják finanszírozni tovább a programot, és mindenkit szélnek eresztenek.

Akkor leültünk Thomas Mikivel; ott merült fel, hogy át lehetne-e menteni a programot a Szimfónia Programba, mindjárt három iskolával: Pécs, Magyarmecske, Bogádmindszent telephelyekkel.

Amikor idejöttem először, nem volt gyerek. Második évben már 95 beiratkozó volt. Több tanárra volt szükségünk. Összeszedtem az egyetemről azokat, akikről úgy éreztem, hogy jók lesznek. Én csak fúvóst akartam, mert azt gondoltam, hogy ha különféle hangszereket oktatunk, nem lesz jó.

A Hősök tere alapvetően sportos suli volt, ezért kitaláltam, hogy jó lenne egy menetzenekart (marching band) szervezni, és akkor pl. elmehetünk szurkolói zenekarként a sportolókat buzdítani. Eljártunk pl. az iskola focimeccseire. Az akkori igazgató, Czimmer Tamás testneveléstanár volt, nagyon komoly sportember, kézilabdás, ezért a sport nagyon ment az iskolában. A zenét is felfuttattuk mellé.

Gyakorlatilag ez az iskola, amit korábban be akartak zárni, a zenével meg a sporttal együtt városi szinten nagyon magasra ért el, de országos versenyeken is első-második helyezettek lettek. Nagyon nagy eredményeket értek el.

A zene meg a sport együtt rendszerességre nevel. A gyerekek akkor mehettek be órára zenélni, ha előtte bent voltak pl. matekórán is. Ha a gyereknek el kellett mennie focizni, akkor először zenélt, utána bement edzésre. Mindenki kihúzta magát, hogy ez milyen jó volt. A tanárokat is bevettem a zenekarba, és volt, hogy az igazgató is beállt dobolni. A másik nagy szerencsénk az volt, hogy az iskola egyházi fenntartású, és a zenén keresztül „összebarátkozunk” a püspök atyával. Ennek köszönhetően egyházi rendezvényekre is gyakran hívtak fellépni, sőt, állami szintűekre is. Amikor pl. átadták a felújított Széchenyi teret Pécsen, akkor nem a Pannon Filharmonikusok játszott, hanem a Hősök terei fúvószenekar.

Én nagyon szerettem, ezért táborokat is szerveztem saját finanszírozásból a gyerekeknek, mert hol voltak, hol nem voltak iskolai lehetőségek. Az egyházmegye adta a szállást. Nagyon szépen kialakult a ritmus.

Eleinte ingáztam. Reggel ötkor keltem, nyolcra Pécsre értem, tanítottam, még elmentem Magyarmecskére, Bogádmindszentre, aztán visszajöttem. A benzinköltség kétszer annyiba került, mint a keresetem, és ez sok volt, meg fárasztó. Egy út az 500 km, én 2-3 ezer km-t mentem egy hónapban.

De aztán, mivel a feleségem francia és Budapesten, a francia iskolában tanít, kénytelen voltam én is idejönni tanítani, ha együtt akartam vele maradni.

Közben gyerekünk is született, a most 1 éves Rozika, és döntenem kellett, hogy család, vagy ingázás - ezért vagyok most itt Óbudán. Ezen a telephelyen korábban népzenét tanítottak, de nem volt sikeres. Amikor én idejöttem, elkezdtünk fújni a gyerekekkel, és azóta sokkal lelkesebbek.

Mit jelent neked a Szimfónia Program? Miért szeretsz a SAMI-ban tanítani?

Amikor zenészként a színpadon zenélünk, csak adunk. Felmegyünk, játszunk, megtapsolnak, lejövünk egy fél óra-óra múlva, de olyan, mintha mi sem történt volna. Akkor még euforikus állapotban elmegyünk a zenészekkel, leülünk sörözni, egy kicsit levezetünk, mert fent lenni a színpadon, fújni, az egy stressz, aztán hirtelen véget ér -  de bennünk az izgalom még dolgozik tovább.

Olyan ez, mint a szinkronúszóknál: három perc az egész verseny, egész évben arra készülnek, és akkor vége - de ezt valahogy fel kell dolgozni.

Nálunk zenészeknél is valami ilyesmi van, fellépés után még jár tovább az agyunk, pl. én olyankor éjszaka nem tudok aludni, fel vagyok pörögve, le kell nyugodni. Ez fiatalon nagyon jó volt, de ahogy az idő múlik, egyre jobban éreztem, hogy kezdek kiégni.

Amikor már csak azért mész fel a színpadra, mert kapsz érte pénzt, akkor hiába van ott a zene, az egész egy állandó küzdelem: hogy kifizessenek, minden rendben legyen, javíttassam a hangszert stb. A zene jó, csak mellette van még 100 dolog, amit szintén meg kell csinálni.

Az egész kicsit terhessé kezdett válni, éreztem, hogy kell más is, és így jött a tanítás.

A SAMI annyiban más, hogy nagyon gyakorlatias, és azt csinálhatom, amit jónak látok. Nem szólnak bele, hogy milyen kottát használok, hogy milyen módszert használok, a lényeg az, hogy a zenekar működjön. Ha bejövök és a gyerekeket egy norvég kottából fújatom, akkor nem szól érte senki, mert az a lényeg, hogy fújjunk, meg hogy haladjanak előre, meg tanulják az elméletet, a fogásokat stb. Vannak olyan zeneiskolák, ahol megmondják, hogy márpedig ebből és ebből kell tanulni, és nem lehet eltérés.

A SAMIban minden telephely más. Már több helyen tanítottam: Pécsen abszolút különleges célcsoportot tanítunk; az nagyon jó volt, tényleg izgalmas volt ott a roma gyerekek között, egy egészen más világ volt, kihívás. Óbudán mások mondták, hogy milyen „borzasztó” gyerekek vannak, pedig itt nem késelnek a környéken, itt béke van. Van egy-két elvadult gyerek, meg egy-kettő, aki nem beszél magyarul, de hát nézd meg, fél tizenegy van, pontban, takkra jönnek órára, én csak ülök, jönnek a gyerekek meg mennek és fújunk, szóval ez nem akkora kihívás. Itt csak bejövök, aztán zenélek.

Itt Óbudán sok külföldi növendékünk van.  Itt tanulnak a befogadó iskolánkban, menekült státuszban vannak, pakisztániak, vietnámiak, stb. Én tanítom az összes külföldit, aki nem tud rendesen magyarul, mert én tudok velük beszélgetni angolul vagy franciául, és így mindenkinek könnyebb.

Legnagyobb sikered a SAMI-ban?

Az egész baranyai, pécsi történet, hogy ott a semmiből csináltunk öt iskolát.

Én úgy kezdtem, hogy 3 iskolában volt 30 növendékünk, és úgy jöttem el, hogy volt a megyében majdnem 400 gyereke a SAMInak. Ezt én szerveztem, én jártam közben, én jártam más iskolákba is koncertezni gyerekekkel, az igazgatókkal beszélgetve népszerűsíteni a SAMIt, így szépen összejött ez a létszám.

Az utolsó ottani évemben csináltuk egy újévi koncertet, ahol a Készenléti Rendőrség Fúvószenekarát elhívtam és felléptek az én „cigánygyerekeimmel”. Nagyon izgalmas volt, merthogy volt 50 roma gyerek, meg volt 60 díszegyenruhás rendőr, és együtt nagyon vicces volt nézni őket. Amikor megérkeztek a gyerekek, láttam a rendőrök arcán azt a megdöbbenést, hogy ezért jöttek le Budapestről, hogy "ezekkel" játszanak?!

A másik oldalról meg a gyerekek reakciója volt érdekes: amikor odavittem őket kocsival, nem mertek kiszállni, mert meglátták a rendőrautókat, és azt hitték, hogy igazoltatás lesz.

Aztán a végén nagyon jól sikerült a koncert, azóta is emlegetik.

Legnagyobb élményed a SAMI-ban?

A nyári táborok voltak, amiket a pécsi egyházmegye jóvoltából tudtunk csinálni Magyarhertelenden. Azok voltak a legnagyobb élmények, összejöttünk a srácokkal, ültünk a tűz körül, és beszélgettünk.

Nekem a zene mellett az nagyon fontos, hogy amikor bejönnek hozzám a gyerekek, nemcsak zenélünk, hanem mellette beszélgetünk, meghallgatom őket.

Én úgy tudok hiteles lenni, ha mindig önmagamat adom. Valószínű ezért tudok a gyerekekkel jól szót érteni, mert mindig azt adom, amit gondolok valójában róluk, nem feltétlen negatív, vagy pozitív kritikákról van szó, hanem úgy általában az élet dolgairól.

Ezek a táborok nagyon hasznosak voltak.  Azok a gyerekek, akikkel együtt kezdtem, és akik most 18 évesek, a mai napig felhívnak és meglátogatnak; ha itt vannak Pesten, nálam alszanak, felmegyünk a Várba, sétálunk egyet, beszélgetünk - úgyhogy nagyon személyes, baráti kapcsolat alakult ki velük.

Legnagyobb kudarcod a tanítás során?

Nemigen van. Akiket én tanítok, azok szeretnek hozzám járni. Nyilván nem mindenkiből lesz Maurice André, vagy Bill Watrous, de a hangszert ettől függetlenül mindenki örömmel tanulja. Nekem az lenne a csalódás, ha nem szeretnének hozzám járni. De ilyen nincs, úgyhogy ez működik.

Hogy látod, a gyerekekre milyen hatással van a Szimfónia Program (vagy SAMI)?

Az első „végzett” csapatból hatan vagy heten elmentek szakmát tanulni. Amikor beszélek velük, látszik, hogy komolyan állnak hozzá a dolgokhoz. Sokszor kikérik a véleményemet. Ha felhívnak engem valamivel kapcsolatban, akkor már érzem rajtuk, hogy egészen másképp látják a világot, mint azok, akik nem vették ezt komolyan, vagy nem jártak zenélni, vagy még kicsik voltak hozzá. Ez kifejezetten a zenetanuláshoz köthető. Felhívnak azzal, hogy látjuk, Tamás, hogy te annyi mindent elértél a zenével, ugyanazt szeretnénk mi is.

Beszélgettünk a pénzről velük, hogy aki csak a pénzt hajszolja, azt csak pénzben fogják mérni. Megkérdezik, hogy szerintem mit kellene csinálniuk, de én sose adok konkrét tanácsot, csak beszélgetünk, kivárom, hogy ők mondják ki maguktól, amit gondolnak. A végén mindig maguktól jutnak arra, hogy „nekünk tanulni kell ahhoz, hogy mi ne csak közmunkások legyünk, vagy ilyen kulimunkások hanem olyanok, akik majd vállalkozni tudnak, és meg tudjuk tanulni a szakmánkat”.

Volt egy fiú, aki azt közölte, hogy tesz az egész iskolára, és ő lányokat fog futtatni, ebből lesz a pénze. Ekkor leültünk beszélgetni, és mondtam, hogy te figyelj, jó, tegyük fel, hogy van öt lány, aki hozzád tartozik, hogy számolod ki a bérüket? Mi van, ha azt mondják, hogy 20%-os áremelést akarnak, mert máskülönben nem fognak kiállni? Elgondolkodott, és mondta, hogy hát igen, ez tény és való - és azért kezdett el matekot tanulni.

Egy 12-13 éves gyerek egy ilyen közegben még így gondolkodik. Persze úgyis meg fog változni a véleménye, és legalább elindítottuk valahogy az úton. A Szimfóniánál ez a lényeg, hogy nem az eszköz számít, hanem a cél, és ez tetszik az iskolában. Hogy ez a cél nemes cél, hogy a háttérből segítenek minket, így ez a cél meg tud valósulni.

Mi segít, mivel töltekezel fel, kapcsolódsz ki, amikor érzelmileg kimerít a nehéz sorsú gyerekekkel való munka?

Ezt csak úgy érdemes csinálni, ha tényleg jól csináljuk. Azért is hagytam abba egy időre, mert azt gondoltam, hogy ha nem tudom 100%-osan csinálni, akkor inkább átadom valakinek, aki képes rá.

Addig tanítok, amíg az elvárásaim magammal szemben teljesülnek, hogy este szembe tudjak nézni önmagammal, és azt mondani, hogy ma A-ból B-be eljutottam, fejlesztettem magam, jól csináltam stb.

Vannak példaképeim: az egyetemi tanárom, vagy Kardos Sanyi, és az ő munkásságuk alapján nekem van saját elvárásom magammal szemben. Ha ezekkel nem vagyok kibékülve, akkor azonnal abbahagyom a tanítást. Ezt csak jól lehet csinálni. 

Eddig még nem jutottam el ilyen pontra, de nyilván vannak olyan napok, amikor nagyon sűrű a fejem, és csak zombiként nézek kifelé.

Sose felejtem el, amikor Pécsen elkezdtem zenélni, és elvittem a hangszereket első nap, odajött hozzám egy harmadikos kisgyerek. Én elkezdtem fújni neki, meg mondtam, hogy vegye kézbe a hangszert, ő meg elkezdte rugdosni a bokámat, meg válogatott szidalmakat mondott nekem. Az első pár hónap nagyon mélypont volt, a gyerekek nem tudták, hogy kezeljenek engem / minket ott Pécsen.

Utána a két kollégámmal beültünk egy cukrászdába, beszélgettünk. Az a legfontosabb, hogy jó legyen a társaság körülötted. Pécsen én barátokkal dolgoztam, ezért majdnem minden héten legalább 1-2 napon leültünk közösen, és dumáltunk, és az nagyon jó töltekezés volt.

Emellett nagyon szeretek egyedül, illetve most már a családdal, kimenni a természetbe. Pécsen ott volt a Mecsek, itt nálunk itt van a Budai-hegység.

Amikor nagyon sok minden összejön, akkor ki szoktam szakadni ebből, kérek fizetés nélküli szabadságot, kérek egy helyettest, én meg „lelépek”. Volt, hogy elmentem síelni két hétre az Alpokba. De ez nagyon ritkán van. Inkább kevesebbet vagyok olyankor a srácokkal, ha nem tudok hiteles lenni, és csak azért nem jövök be, hogy negatív legyek.

Hogyan képzeled a SAMI jövőjét?

Nekem az a nehéz a SAMIval kapcsolatban, hogy mindig újra kellett kezdeni. Én most szeretnék itt Óbudán maradni. Az elmúlt öt évben mindig új telephelyen voltam. Elkezdtem Pécsen, ott végre befutott valami, végre nem azzal kellett foglalkozni, hogy melyik teremben leszek, hogy minden gyereknek legyen hangszer, végre lehetett csak a zenével, meg a művészettel foglalkozni. Közben megkértek, hogy az érdi telephelyet is vigyem, hogy ott is induljon be a program. Két év után megszűnt az ottani telephely, akkor megkértek, hogy gyorsan csatlakozzam be ide Óbudára, hogy a népzene helyett indítsunk be mást. Mindig tűzoltásban vettem részt.

Öt év múlva azt szeretném, hogy egy helyen legyek, és hogy lássam a munkámat hosszú távon is. Ez itt a második évem. A koronavírus miatt ebből egy év a kukába ment, úgyhogy most építem fel újra azt, amit elkezdtünk. Az lenne a cél, hogy itt is olyan jó közeg alakuljon ki, mint Pécsen: hogy szeressenek a gyerekek járni a fúvós zenekarba, és visszajárjanak, hogy életük végéig szeressenek zenélni ezek a srácok.

Ha ennek a keretét a SAMI meg tudná adni, akkor igazán sikeres intézmény lenne.

A SAMISULI mellett mivel foglalkozol?

A SAMI mellett tanítok Törökbálinton is félállásban 12 gyereket. Nekem a szívem csücske az is, hogy ott is legyen fúvószenekar, és hogy a sváb kultúrát erősítsük. Ezért nagyjából reggeltől-estig a tanítás tölti ki az életem, nem nagyon fér bele, hogy hivatásos zenész legyek. Ha zenész lennék, akkor legfeljebb egy félállás menne, azzal meg nem nagyon menne a tanítás. A Szimfónia Program, meg a zenetanítás a jelenléttől függ, ha sokat vagyok itt, akkor mindig minden jó, ha nem vagyok itt, akkor nem, mert akkor „elszoknak” a gyerekek.

Sajnos ez egyfajta áldozat, és így nem nagyon tudok szimfonikus zenekarban zenélni. Ettől függetlenül vannak olyan baráti kamarazenekarok, ahová be szoktam csatlakozni kisegítőként. Játszom egy könnyűzenei zenekarban, reggae, ska, egyveleg, megfoghatatlan stílust játszik, de pont ezért különleges, illetve játszom egy latin zenekarban.

Még az egyetemen a kollégákkal, akikkel Pécsen tanítottam, megalakítottuk a PTE Brass Band-et. Azt volt a cél, hogy elmenjünk az egyetemi bulikra és megmutassuk a nagyközönségnek, az egyetemistáknak, hogy klasszikus hangszeren, hangzásban mennyivel jobban szolnak  a diszkós számok, meg azok, amik a rádióból lebutítva érkeznek hozzánk.

Nagyon nagy sikereink voltak, már az első perctől kezdve. Az volt eddig az utolsó főállású zenekarom, de az egész életre szóló élmény volt.

Emellett a növendékeimnek is referencia. Egyedül vagyok itt rezes, nekik is mutatni kell valamit, de nem tudok magam mellé varázsolni egy zenekart. Ha felmegyünk a youtube-ra, beírom hogy Kimmel Tamás, mutatok klipeket, akkor ámuldoznak, hogy huuuuu, a Tamás bácsi fent van a világhálón!

Manapság ez nagyon fontos. Pécsen a Hősök terén annyira nem éreztem ezt, de itt Óbudán nagyon. A Tik-tok, meg a sok internetes szemét csak úgy ömlik a gyerekekre, amivel sem a tanárok, sem a szülők nem tudnak mit kezdeni. Őket már csak úgy tudom visszahozni a valóságba, ha az internetről közelítem meg őket.

Hiába állok oda egy harsonával, egyszerűen hülyének néz, meg elküld a fenébe. Itt sem olyan egyszerű az idősebbekkel, de a pécsi tapasztalatok alapján már könnyen veszem az akadályt itt Óbudán.

Egyéb információ, amit szívesen megosztanál velünk vagy olyan tevékenység, siker, amit szeretnél, hogy megosszunk a követőinkkel?

Én nagyon szeretek utazni. Építettem egy lakóautót, nyaranta be szoktam ülni a családdal és járjuk Európát, mindenfelé; általában 10.000 km-t megteszünk egy út alatt. A feleségem is tanár, így egyszerre vagyunk nyáron szabadságon.

Bejártuk a lakóautóval Nagy-Britanniát, voltunk a balti országokban, Franciaországban, sokfelé. Aztán megszületett Rozika, úgyhogy nagyobbra kellett váltanunk.

Nekem ez a hobbim, ezt szeretem csinálni. A tanári fizetésből arra nem telik, hogy 5 csillagos szállodában lakjunk, de így tudunk utazni, kempingekbe megyünk, a tengerparton fürdünk. Szabadabb is, mert nem kell hónapokra előre tervezni; meg nem is tudok tervezni, mert nem tudom, mikor jön egy koncert. Amikor van két hét szünet, akkor megindulunk.

Nagyon érdekes emberekkel meg világokkal lehet találkozni, sokkal személyesebb a kapcsolat. Ha elmegyünk egy kis faluba, ott a helyiekkel is megismerkedünk, elmegyünk a helyi fúvószenekart meglátogatni, megnézzük a próbatermet, elmondom, hogy honnan jöttem, ki vagyok, beállok én is fújni. Ez főleg Angliában volt nagyon érdekes, ott nagyon szeretik a fúvós zenét, és ugyanúgy, mint itthon, voltak bányász fúvószenekarok. Náluk a fúvószenekar nem úgy van, mint nálunk, hogy furulya, fuvola, stb. mindenféle hangszer van benne, hanem csak rezes, de a rezesből mindenféle. Sok érdekességet tanul az ember, lehet bővíteni a zenei kottatárat, lehet színesíteni a repertoárt, meg a zenei stílust.

Az egész utazást arra használom fel, hogy a zenét jobban megismerjem.

Kinek adod tovább a labdát?

Újpestre Péti Sárának dobom, ő tanított korábban Miskolcon is. Vele együtt kezdtük az érdi telephelyet is; már 3 éve együtt tanítunk, „régi motoros”.

2021.03.09.
A felhasznált fényképek 2020-as világjárvány előtt készültek, és Kimmel Tamás bocsátotta őket a rendelkezésünkre. 

© 2019 SYMPHONIA ALAPÍTVÁNY