Névjegy:

Csák István, 21 éves, Egyházasharasztiban tanít, mélyrézfúvós hangszereket (harsonát, baritonkürtöt és tubát).

26 gyerekkel foglalkozik.

A cikk olvasási ideje: 8 perc

Hány éves korodban kezdtél zenélni, és hol tanultál, hogyan jutottál el oda, ahol most vagy?

Kisvaszarról származom, ott csak óvoda van. Általános iskola első osztályában kezdtem eufóniumozni (ez a tubához hasonló, de annál kisebb, magasabb hangú rézfúvós hangszer), a Vásárosdombói Általános és Alapfokú Művészeti Iskolában. A reggeli iskolai járattal, a „hetes busszal” jártam be, délután meg 5-kor indult az utolsó busz hazafelé, azt el kellett érnem.

8 évet tanultam itt, utána felvételizem Barkóczi Lászlóhoz a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába. Egyből fölvettek, itt töltöttem 5 évet, és jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tanulok, osztatlan harsonatanár szakon, elvileg másfél év múlva végzek.

Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a SAMIval?

Pár éve fogalmazódott meg bennem, hogy én ezen a szinten szeretnék tanítani, ezt az általános iskolai korosztályt. A gyerekkoromhoz tudom ezt visszavezetni. Én ugyanolyan szegény voltam, mint azok a gyerekek, akiket most tanítunk. Én ugyanerről a helyről jöttem, én is cigány vagyok. Ha a zeneiskolai tanárom úgy jött volna be tanítani, hogy nem érdekli, mit csinálok, hiszen „ez csak egy munka”; ha ő nem látott volna meg valami pluszt bennem, és nem kezdett volna ezzel valamit, nem vetette volna föl, hogy „figyelj, menj zenei pályára, mert valami többet tudsz, és innen ki lehet jönni”, akkor igazából jelenleg ugyanott tartanék, mint születésemkor. Ő adta meg nekem a legfontosabb lökést, a kezdőlépést.

Ha én is tudok a növendékeimnek jó példát mutatni, ha én hiszek bennük, ha meglátok bennük valami többet, mint ahogy bennem is meglátott az első zenetanárom, akkor nekik is van esélyük.

Bár hivatalosan csak szeptember óta tanítok a suliban, de azért tudtam már előbb is, hogy miről szól. Sok ismerősöm volt az egyetemről, aki dolgozott már a programban, párszor helyettesítettem egy-egy tanárt, zenéltünk az iskolai táborokban, igazából természetesen jött, hogy jelentkezzem. Nem volt kérdés, hogy itt a helyem.

Mit jelent neked a Szimfónia Program? Miért szeretsz a SAMIban tanítani?

Azért is szeretek a Szimfóniánál dolgozni, mert, ahogy már mondtam, én is ugyanonnan jöttem, ugyanolyan hátrányos helyzetű voltam, mint akiket jelenleg tanítunk. Talán ezért is áll hozzám közelebb ez az egész, mert példát tudok mutatni, hogyan lehet innen kijutni. Ami persze nem olyan egyszerű.

Sokszor tűnődöm azon, hogy a kisvaszari kis cigánygyerekből hogy lett az a Csák Pista, aki a Filharmónia vezetőinek egyáltalán eszébe jut, ha harsonásra van szükségük?

Hogyan, mikor történt mindez? Benne van az nagyon sok évnyi gyakorlás – mert én tényleg nagyon sokat gyakoroltam - , meg az is, hogy én hatalmas gátlásokkal indultam: mit fognak szólni a bőröm színe miatt? Ezt valahogy helyre kellett tenni magamban, és nekem nagyon sok évembe került. Most már ezt elfogadtam, nem zavar, ha mondanak egy cigányviccet, sőt, visszaviccelek. Sokszor nem is tekintenek kimondottan annak. Persze mit is jelent az, hogy cigány? Csak feltétlen rosszra, vagy jóra gondolunk… - ez egy bonyolult téma.

Azt szoktam mondani a növendékeknek: „Gyerekek nehogy azt higgyétek, hogy nem lehettek zenészek azért, mert cigányok vagytok. Pont azért lehettek zenészek, mert ez talán tud valami pluszt is adni.”

Ezért fontos, ezért örülök jobban, hogy a Szimfóniánál tanítok, mint egy sima zenesuliban, mert ez közelebb áll hozzám, mert én is innen jöttem. Azért csinálom, mert nekem is ez segített: a zenélés, és az, hogy törődtek velem.

Mesélsz nekünk egy kicsit a családi hátteredről, a gyerekkorodról, és hogy hogyan kanyarodtál a zenélés felé? 

Engem a nagymamám nevelt fel egy kis faluban, Kisvaszaron. Csak kettesben éltünk, nem volt meg az „anya-apa” családkép, és tényleg nagyon szegények voltunk. Ő akarta mindenképp, hogy zenéljek.

Anyukámnak el kellett mennie külföldre dolgozni, hogy ki tudja fizetni a hiteleit, és sajnos nálunk ott a környéken nem volt munka. A nagymamám látta anyukámon, aki szakmunkás, hogy mekkora nyomot hagyott a szervezetén a nehéz fizikai munka. Nekem olyan szakmát szeretett volna adni, ami nem ilyen, mert nem mindegy, hogy milyen munkát végez az ember.

Akkoriban a mama sokat nézte a Muzsika tévét, amiről persze tudjuk, hogy milyen színvonalú de ő ott látott egy bizonyos „zenészségi” jólétet. Ezért akarta, hogy zenét tanuljak.

Később derült ki, hogy van a zenélésben több is az anyagiaknál.

Sokan kérdezik most is, hogy mi a titok, hogy jöttem én ki a mélyszegénységből? Hogyan tartottam előrébb a hangszeres tudásban, mint az osztálytársaim?

Úgy, hogy mikor más hazament az iskolából, és tévézett, meg lógott, én akkor is gyakoroltam 2-3 órát, akkor még különösebb cél nélkül, csak úgy, mert jólesett. Ráadásul tévénk sem volt.

Ötödik osztályban találta ki a zenetanárom, Elek Péter tanár úr, hogy mi lenne, hogyha ezzel foglalkoznék. A mamámnak nagyon tetszett, én meg azt sem tudtam persze, hogy miről van szó, de akkor már elkezdett érdekelni a dolog. Mert a tanár úr sok mindent mesélt, hogy ebből a szegénységből ki lehet ám kerülni, van kiút, de nyilván ezért nekem is sokat kell tenni.

Így lett konkrét célja a gyakorlásomnak: hogy felvegyenek a középiskolába. Ugyanakkor voltam már annyi idős, hogy felfogjam, hogy én roma származású vagyok, és ez megkülönböztetés is lehet, és ez a téma eléggé érzékenyen érintett. Emellett az akkori osztályfőnököm nem segített, sőt, többekkel együtt inkább azt ismételgette, hogy ez nekem nem fog sikerülni.

Bennem erre jött a dac, hogy de, nekem sikerülni fog. Annyi járt a fejemben, hogy ha már a nagymamám felnevelt, valamit vissza szeretnék adni és mindenképp kijönni onnan.

Középiskolában már sok mindent megéltem, akkor már elkezdtem többet látni, mi is van a világban. Azon a szinten, ahonnan jöttem, nem nagyon lehet kilátni, hogy mi történik valójában a falu határaink túl. Nekem azért sikerülhetett, mert nem is láttam más lehetőséget, csak azt, hogy ezt csinálni kell, és akkor majd működni fog. Én tudtam, hogy ki akarok kerülni.

A mai napig nehéz, amikor visszamegyek. Az akkori osztálytársaim megmaradtak azon a szinten, ők nem látnak kiutat. Az osztályomból csak páran érettségiztünk le. Szakközépbe mentek azért sokan, és volt olyan is, aki szülni ment nyolcadik után.

A mamám még nem is látott ilyen életet, amilyet én élek. Látott már engem színpadon, nagyon büszke, és váltig állítja, hogy mivel ő szerette volna, mindent neki köszönhetek - ezzel nem is vitatkozom. De ő nem látja, hogy „alapjáraton” ez mennyi munka, és milyen anyagi vonzata van. De nem is kell tudnia, nem kell mindent látnia, nem akarom elkeseríteni. Amikor van egy színházi előadás, egy koncert, azt szeretném, hogy tényleg csak élvezze - és ő élvezi, és büszke rám.

A nagymamám jelenleg is Vaszarban él, nekem az az otthonom továbbra is, onnan járok be a munkahelyeimre

Hogyan ünnepeltétek a Karácsonyt Kisvaszaron?

Otthon a nagymamámmal meg a nagynénémmel ünnepeltünk. Mivel pénzünk nem volt, nem ajándékokban fejeztünk ki, mit érzünk, de ünnepi vacsora mindig volt. Mindig törekedtek arra, hogy minden meglegyen, fát mindig állítottunk, volt töltött káposzta, meg kalácsok, sütik, és néha megkértek, hogy játsszak otthon a hangszeremen. Megvolt a karácsonyi „feeling”, nagyon meghitt volt. A karácsonyhoz nem társul rossz emlék :)

Legnagyobb élményed a SAMI-ban?

Bár csak nemrég, a járvány alatt kezdtem el tanítani, de azért vannak erős élményeim.

Az elején nem volt hangszerünk, vagy nem volt annyi, hogy mindenki kapjon, és most a vírus miatt nem lehet egymásnak adogatni (ez máskor sem annyira jó). Azt hittem, nagy feladat lesz, hogy a gyerekek akarjanak zenélni, és, hogy megszerettessük velük a zenélést. De pont ellenkezőleg, szomorúak voltak, hogy nem vittünk hangszert, annyira akartak hangszeren játszani mindjárt az elejétől.

A hónap elején odajött hozzám egy kisgyerek, hogy lesz-e karácsonyi műsor. Mondtam, hogy ezt most nem tudjuk megoldani, mert az iskolában nem tudjuk összetömöríteni az embereket.

Hogy neki nagyon fontos lenne, mert az anyukája elvesztette a munkáját, nagyon szomorú, és fel szeretné vidítani. Mondtam, hogy jó, megoldjuk, akkor felveszünk valamit.

Erre ez az egy kisgyerek összeszedett egy csapatot az osztályából, és végül a „Télapó itt van”-t fel tudtunk venni zongorakísérettel, én is fújtam benne.

Ez is mutatja, hogy mennyire akarnak valamit csinálni ezek a gyerekek!

Hogy látod, a gyerekekre milyen hatással van a Szimfónia Program, a SAMI? Tapasztalsz-e valami változást a gyerekeken? 

„Alapjáraton” elég sokat „rosszalkodnak” az iskolai közösségben a gyerekek. De azt veszem észre, hogy amikor bejönnek egy zeneórára, vagy a szünetekben bejönnek beszélgetni, máshogy viselkednek velünk, mint a közismereti tanárokkal, és sokkal jobban tudnak közösségben viselkedni, azaz szociálisan fejlődnek nagyon sokat.

Az a jó, hogy szeretik a zenét és csinálják, amit mondunk, nagyon motiváltak. Ez nem ugyanaz, mint a közismereti tantárgyak, ahol ülnek és hallgatnak - itt lehet zenélni, van mit csinálni. Reménykedem abban, hogy valaki közülük zenei pályára fog menni. De ehhez kell még idő, évek munkája lesz.

Sokszor, hogyha csak beszélgetni is bejönnek, és elmondják a problémáikat, én tudok nekik válaszolni, tanácsot adni, mert én ugyanezt éltem meg. Nem csinálok előttük abból titkot, hogy én ki vagyok, és honnan jöttem. Sőt, ha elkezdenek cigányul beszélni, elkezdek úgy válaszolni. Én beás cigányul tudok, azt értem. A nagymamám úgy beszél otthon, észre se veszem, hogyha cigányul beszél, mert úgy hallom, mintha magyar lenne. A gyerekek eléggé meglepődnek, hogy ha beásul válaszolok nekik.

Alapvetően a mi hozzáállásunk más. Megértik, amikor elmondjuk nekik, hogy gyerekek, a hangszerek drága dolgok, itt nem futkározunk, nem dobálgatunk, nem rugdosunk, és tényleg nem történik semmi ilyen. Mi tényleg nagyon sokat beszélgetünk velük.

A zenekaron is azt veszem észre, hogy egyre jobban viselkednek. Fontos nekik, hogy megszólaljon a zenekar, vagy, hogy felismerjék a zenét, amit játszanak.

Alapokról indulunk, mert Egyházasharaszti új telephely a SAMI-ban, két éve működik. Sok dolgot tervezek, hogy Pécsre áthozom őket koncertre, hogy szociálisan fejlődjenek, hogy kicsit kijöjjünk abból a világból, ahol élnek.

Nekem ez segített sokat, és már az általános iskolában elültette bennem a gondolatot, hogy én szeretnék más lenni, mint a többiek. 11 éves koromban Elek Péter (Pufi) tanár úr elvitt Sásdra, az ottani fúvószenekarba. Amikor odamentem, sokáig volt bennem egy gátlás, hogy jaj, én cigány vagyok. De ők teljes mértékben elfogadtak. Akkor vettem észre, hogy normálisak az emberek. Akkor szembesültem először azzal, hogy nemcsak az van, ami otthon, és hogy nem kell félni a mástól. Ott indult el, hogy én inkább ide tartozom.

Mindig megkaptam valahonnan, akár saját magamtól is, hogy van remény. Mindig így gondolkodom, most is, hogy nem reménytelen dolog ez, abszolút el lehet érni dolgokat. Ezt akarom a gyerekeknek is átadni.

Mi segít, mivel töltekezel fel, kapcsolódsz ki, amikor érzelmileg kimerít a nehéz sorsú gyerekekkel való munka?

Igazából tudom, honnan jöttem, és még száz százalékig benne vagyok fejben. Attól függetlenül, hogy én kihúztam a családomat - nem volt nehéz kihúzni, ketten vagyunk a nagymamámmal -, körülöttünk ugyanaz van a faluban, mint amikor gyerek voltam.

Én azóta is Kisvaszarra járok haza, az az otthonom. Tehát igazából nekem nem megerőltetés a SAMI-ban tanítani, nem megrázó ebbe a világba lépni, mert nem „belekerülök”, hanem folyamatában ebben vagyok, mindezt már láttam. Fejben, szívben, lélekben –nem hagyom magam mögött soha, nem leszek idegen.

Nem kell „visszamennem”, hogy igazi kapcsolatban legyek ezekkel a gyerekekkel - és legyen akármi, bármiféle anyagi, vagy bármilyen változás az én életemben, attól függetlenül ez a munka nem merít ki érzelmileg.

Hogyan képzeled a SAMI jövőjét?

Az biztosan tudom, hogy én szeretnék benne maradni. Ez nagyon jó program, nagyon közel áll hozzám, és tud segíteni a gyerekeknek.

Nem feltétlenül arra gondolok, hogy kiből mekkora zenész lesz;  ez nem is erről szól, hanem a gyerekek közösségben való szociális tevékenységét  fejleszti talán a legjobban.

Jó lenne, ha minden faluban lenne Szimfónia program. Főleg, ahol sok a hátrányos helyzetű gyerek.

Ez az iskola teljesen más, mint egy hagyományos zeneiskola. Itt más a hozzáállás lelkileg. Maguk a diákok, akik tanulnak benne, ők változtatják meg.

Milyen zenekarban, zenekarokban játszol?

Aktív hangszeresként legfőképp a Filharmónia Magyarország foglalkoztat. Őáltaluk dolgozom rendszeresen Kaposváron a Csiky Gergely Színházban, és van egy kvintettünk, a Filharmónia Kvintett, amellyel szintén fellépek.

Ha a színházban premierhét van, akkor napi négy órán át próbálunk, a többi időben tanítok. Idén persze a koronavírus miatt a színházban csak próbák vannak.

A pécsi egyetemhez köthető a „bandám”, a PTE Brass Band. Sok SAMIs tanár van benne, pl. Salamon György, Demeter Boldizsár, Nesznera Kitti, Dénes Dominik. Velük nyaranta sokat megyünk zenélni. Mára ez elég nagy név lett a brass bandek között, mint a Band of Streets. Popzenét játszunk, rézfúvós átiratokat, egyórás „bulikoncerteket” adunk. 

Hétvégén van a kvintett, koncertezünk, hétközben 5 koncert, a színházban 3-4 előadás, próba, meg a tanítás. Ez egy nagy kavalkád. Nyáron nincs színház, akkor brass band van, azokat a fellépéseket én szervezem. Mindez összeadódik. A Kisvaszar-Kaposvár-Pécs-Egyházasharaszti útvonalon mozgok. Nagyon kevés időm van másra. Ha nincs koronavírus, akkor nincs olyan, hogy leteszem a hangszert. Este hazajövök, alszom, és megyek reggel tovább. Ez le is fedi az egész napomat.

Van más olyan egyéb információ, amit szívesen megosztanál velünk vagy olyan tevékenység, siker, amit szeretnél, hogy megosszunk a követőinkkel?

Amikor idekerültem Pécsre, a konziba, kitaláltam, hogy benevezek egy testépítő versenyre. Előtte picit túlsúlyos voltam, és a verseny miatt le akartam adni pár kilót. Mindenki mondta, hogy nagyon nehéz lefogyni, hogy mekkora meló – ami egyébként igaz is. Kerestem egy szakmabeli embert, aki tud nekem segíteni.

Rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb, mint gondoltam. Én képes vagyok nagyon sok lemondásra. Ha van egy célom, akkor azért hajlandó vagyok lemondani dolgokról, és nem feltétlen kényelmesen élni. Ezt a fogyást akkor meg akartam csinálni. Nem edzettem sokat, 10 naponta néztem a súlyomat, és a tíz napban hatszor edzettem, hegymenetes gyors sétával, 10 héten keresztül. Végül a versenyre nem mentem el, de a testépítő diétát sikerült végigcsinálni.

Ez nagyon nagy önkontrollt adott. Teljesen megváltoztam utána, rájöttem, hogy sok minden inkább a türelmemen múlik, meg arra, hogy „fejből” kell ezt csinálni, az akarat a fő tényező. Másra is tudtam ezt vonatkoztatni. Ezután nagyon sokat változott a személyiségem is.

Kiskoromban mindent nagyon nehéznek láttam. Ahogy felnőttem, és kijöttem az otthoni közegből, sok dologra rájöttem. Lélekben nem görcsölni kell, csak csinálni. És ha csinálod, akkor sikerül. Motiváció kérdése az egész. A gyerekeknek is mindig ilyenekről beszélek.

Kinek dobnád tovább a labdát?

 

Kimmel Tominak, aki sokáig itt délen tanított, de most már Budapesten dolgozik.

2020.12.07
A felhasznált fényképeket Csák István bocsátotta rendelkezésünkre.

© 2019 SYMPHONIA ALAPÍTVÁNY